A Skorpió Vumen sorozat I. része - A JÓSLAT

Szép részek A JÓSLAT című könyvből

Felhasználás kizárólag a szerző megjelölésével!

Kigyűjtötte: Varga Ágnes

JÓS-ágok

…egyetlen kósza, emlékből feltörő illat is képes összetörni az álmokat.

*

Az Élet olyan hely, ahol a lélek egy fizikai testbe zárva várja a többi test és lélek hatásainak szörnyű vagy épp csodás megéléseit.

*

Érdekes, hogy a bortól megrészegülve olyan józan gondolatok támadnak a fejemben, mint például, hogy a G.P.-vel való viszonyom, csupán testi kapcsolat, ami valamiért soha nem ad teljes kielégülést, bármennyire is jó vele a szex.

*

…magamra emlékeztet. Még egy előző, letűnt életből. Minden előttről. Amikor tizenöt évesen én magam is arról álmodoztam egy nagyon távoli országban, hogy a szomszéd srác majd egyszer viszont fog szeretni, hozzá megyek és nagyon cuki gyerekeink lesznek. Istenem mennyire távolinak tűnik. Másnak. És most itt ez a lány. Nem engedhetem, hogy összetörjék. Én leszek neki az, aki nekem nem volt. Egy támasz. S ha mégsem kellenék, ha nem lesz rám szüksége, akkor elengedem, mint eddig mindent. Pontosan úgy, mint egy törött sarkú cipőt: érzelem nélkül.

*

…behozta az életembe az álmodozást a hagyományos kapcsolatok után és azt hiszem, ez van rám ilyen szörnyű hatással. Az hogy gazdag vagyok, most valahogy nem jelentett semmit. Semmit. Ez a semmi, ez az űr tátongott most kívül s belül. Az éj leple alatt susogó fák mintha nevettek volna rajtam. Felnéztem a Holdra s megpróbáltam száműzni minden felkavaró gondolatot. Javarészt sikerült is, de egy megmaradt. Egyetlen gondolat, amely lassan beleégett a szívembe is. A honvágy. Hogy mi után? Hol van az az otthon, ami után vágyom? Fogalmam sincs. De ez olyan mélyen érintett, hogy tudtam, egy megoldás van erre a bajra s ezzel kinyitottam egy újabb üveg bort. Nem vágytam semmi másra, csak felejtésre.

*

Ezt a férfiak mennyországának terveztem, és ha egy nő uralkodik e fölött, az… Hiába minden, a színtiszta felvilágosulás még mindig nem érte utol a huszonegyedik századot. Jobban megy a bolt így, ha apró titkok lengik körül.

*

…egy listát készítettem a jövőmhöz. Felírtam, hogy mik a problémáim és mellé azt, hogy mik azok, amik javíthatnának a helyzeten. Azonban ez végleges megoldást nem adott. Apró sebtapaszok voltak csupán a szavak a papíron. Ide most valami más kell, valami erősebb impulzus, amit kivételesen nem az élet fog egy pofon formájában adni, hanem én magam fogom megteremteni. Ez elég erős elhatározásnak tűnt, s ezzel egy újabb baj, maga a gyökérok is felkerült a listára: semmi és senki sem elég jó. Senkivel sem tökéletesen kielégítő a szex, nem elég boldog az életem, nem tudok megfelelni a nagymamámnak, nem vagyok elég jó még magamnak sem. S csak írtam és írtam. Valahogyan a tollam, kezem nyúlványa lett, mely szívem kapuján át végre szabad utat engedhet minden panaszának. Lelkem legmélyére látott és felhozta minden eltemetett, blokkolt bajomat. Mintha megszállt volna valami, csak írtam és írtam sorban mindent, amiről addig csupán csak sejtésem volt. Igen, túl sok volt az elmúlt pár nap. Igen, túl kevés minden az életemben. Igen, rossz irányba haladok és igen, eljött az ideje, hogy változtassak ezen, ha nem akarok lelkileg belepusztulni.

*

Ahogyan a tükörbe nézek indulásra készen, ismét egy határozott nő áll benne, aki végre valahára pontosan tudja, hogy mit akar és azt is, hogy nem ez a legjobb megoldás, de jelenleg ez is épp elég megnyugtató.

*

Mi kell még? Vajon mi is kellhet még? Miért érzek a világban ekkora ürességet, ha megvan mindenem? Újabb mély sóhaj kíséretében jöttem rá, hogy nem a világ változott meg, nem kívül tátong üresség, hanem bennem…

*

Szemében… Olyan fokú határozottság, melyet kizárólag a tükörben láttam eddig. Az irányítás feletti örökös győzelem diadalának fényébe tekintettem. Ez a mélység, ez a csodálatos szenvedély és hatalom egyszerre keltett bennem vágyat és félelmet. Mintha lepergett volna közös életünk, szinte láttam a két végkimenetelét ennek a találkozásnak. Kín vagy Kánaán. Mit választasz Elise? – Hallottam egy kis hang suttogását. Maradsz vagy menekülsz?

*

Talán Sandra lelkesedése, talán a sok remény, melyet egy idegen férfitől kaptam vagy a saját, már elfeledett álmaim olvasztgatták a szívem, nem tudom. De azt igen, hogy valami nagyon megváltozott bennem és azt is, hogy ezt most kivételesen meg kell osztanom valakivel. Elmeséltem mindent, ami történt és mindent, amitől féltem. Kitettem mindent Sandra elé. Ő egy lány, egy nő, aki sokkal jobban otthon van a szerelemben, mint én, talán tud válaszokkal szolgálni a kérdéseimre. Mire kisóhajtozta magát ezen a – szerinte legalábbis – szerelmes regénybe illő bevezetésen, addigra már én is meggyőztem magam arról, hogy ő a legjobb tanácsadó ebben a témában és be kell látnom, ha már van olyan téma, amelyben valaki más jobb lehet, mint én, akkor ki kell használnom a lehetőséget.

*

Kincsem. Soha nem tudhatjuk, hogy mi lett volna ha. Milliónyi kimenetele van minden tettünknek. Kár azon rágódni, hogy mit nem tettünk meg, mert a világon minden okkal történik.

*

Az ajándékot nem azért kapjuk, hogy tudjuk, kitől van. Azért kapjuk, hogy kezdjünk vele valamit. A legjobb ajándékok pedig az ilyen gyönyörű érzések, ezt hidd el nekem!

*

Imádtam rajongását az életért és azt, ahogyan a világban meglátta ezeket a pillanatokat. Én már nagyon régóta nem látom ezeket. Igen, talán ismer, talán elég neki annyi, hogy itt vagyok és ez kezdetnek nem rossz.

*

Mert ez után a nap után már tudtam, hogy mi az a magány. Ameddig nem volt részem ebben a kis csodában, addig fogalmam sem volt róla, hogy magányosan éltem. Azt hittem jó úgy. Azt hittem. Mennyien mondták már ezt ezen a kerek kis bolygón. Hit. Ez a legtitokzatosabb szó a világon!

*

Mihez is értek én igazán? Hát persze! Amióta csak az eszemet tudom, arra használtam az írást, hogy kiadjam a fájdalmamat az üres lapoknak. Kitettem rájuk a betűket, mint apró fekete sebeket.

*

A jelen helyzetben szinte minden kérdésemre ugyanaz a válasz: írnom kell. Mindig is az írás volt az a tevékenység, amit azért választottam, hogy könnyítsek a lelkemen.

*

A szerelem. Egy társ, akivel megoszthatom a szeretetet és a fájdalmat is, ami bennem van. Egy társ, aki levesz e terhekből, hogy cserébe odaadhassa az övéit, hogy egymáséit megoldva együtt mehessünk tovább az úton. Egy férfi, aki határozottabb, mint én, becsületes és jó ember. Ő. A nagy Ő, ahogy azt lánykoromban mondogattam, amíg még hittem a tündérmesékben.

*

Egyetlen érzés vette át akkor az összes többi helyét: a remény. Remény arra, hogy talán nekem is tartogat még valamit az élet. Azt már tudtam, hogy író vagyok első sorban. Azt is tudtam, hogy mit szeretek csinálni a szabadidőmben és mit nem akarok csinálni soha többé. Világossá vált, hogy mire és leginkább kire van szükségem és az, hogy az ehhez vezető út jóval könnyebb, mint azt gondoltam. Egy hónap elteltével már komolyan hittem benne, hogy eljön majd az én hercegem is, akinek nem csak a testem kell, hanem a lelkembe fog beleszeretni és én is neki adhatom magam. Lesz valaki, akivel együtt, egy irányba nézhetünk, és ugyanazt akarjuk majd az élettől.

*

Egy égszínkék szempár fogadott. Egy szempár, mely azonnal magához hívott s megmutatta minden titkát. Egy szempár, amely felfedte lényemet, magába fogadott, hogy elnyelje minden bánatomat, cserébe olyan ajándékot adva, amely örök napsütésre ítéli minden sejtemet és lelkem utolsó cseppjét lótuszvirág szirmai közé száműzze, hogy előző életeink minden hibáját helyrehozhassa. Minden, amit addig tettem, elszenvedtem az életben, kitörlődött. Elfelejtettem mindenkit, akivel valaha kapcsolatban álltam, aki fájdalmat okozott vagy elhagyott. Csak egy tiszta, ragyogó lap maradt a múltam. Elvesztem tekintetében, melyben vidám villámok cikáztak, hirdetve a lecsupaszított valóságot: Megérkeztem!

*

A világ némaságot fogadott, míg ez a végtelenbe nyúló másodperc két élet virágát bontotta, majd összekapcsolta lelkeinket újra ebben az életben, végre valahára örökké. Soha, de soha többé nem engedi már el egymást ez a két kéz, mely összefonódott a Mindenség keresztjén. Soha többé nem téveszti el egymást ez a két szempár és nincs olyan tett vagy ok, ami szétválaszthatná azt, ami ebben a pillanatban eggyé olvadt. Ez az egység, a pusztulásra ítélt Univerzum újjászületésének hírnökévé vált. Már tudom, mi az örökkévalóság: e pillanatnak végtelen sora. A másodperc megfagyott s elénk tárta előző életeink százaiban, végtelen sok hibával már megélt szerelmünket és úgy tartotta elénk az eddigi összes elszakadásunk végét jelző táblát, mintha ez lenne az élet értelme. S talán az is. Létezésünk célját tartottuk a kezünkben, nem egymás kezét. Önmagunkat láttuk a másik szemében. Ajkaink egyszerre nyíltak, némán rebegve a szavakat: Hol voltál eddig?!

*

Izgatott voltam és olyan öröm költözött a szívembe, melyet nem tudtam elhinni. Olyan ez, mintha az űrben lebegne az ember úgy, hogy közben abban a hitben van, hogy otthon ül a kanapéján. Az eszem nem tudta feldolgozni a történteket, de a szemem már látta és a szívem már érezte azt. Mintha ketté akarnék szakadni, miközben olyan harmóniában érzem testem és lelkem minden rezdülését, amilyenben eddig még soha. Ismertem ezt a férfit. Tudtam, ki ő. Tudtam, hogy hozzá tartozom és hogy ő is hozzám. Ennél több pedig nem is kellett.

*

Egyébként más ajánlatra is várok. Nőből vagyok mégiscsak, na. Egyféle ajánlattal nem tudok mit kezdeni. Nem tudok válogatni és nem tudok órákig elücsörögni a döntésképtelenségem felett. Ez így nem az igazi.

*

Az ölelésben benne volt az elmúlt napok összes szerelme, vágyakozása és kibírhatatlan hiányérzete is. Nem volt igazságos az élet. Megadta, amire vágytam, de még nem hagyta, hogy teljesen az enyém legyen. Az ölelés hosszúra nyúlt, s mintha kettőnk energiái a levegőben máris örömtáncot járnának összefonódva az éterben. Test testtel érintkezett, egyre szorosabban fogta a másikat, mert annyira félt attól a jövőtől, ami elkerülhetetlen, hogy egyetlen alkalomban akarta már jó előre bepótolni a másik érintésének vágyát. Egyikünk sem akart többet abban a pillanatban. Nem vágytunk egymás ajkaira, nem égett vágytól minden porcikánk, mert ez a szerelem nem a földön köttetett, hanem egy másik dimenzióban, ahol a lelkek egyesülnek. Tiszta volt. Mérhetetlenül tiszta.

*

Aztán lassan kezei közé fogta az arcom. Szemei a lelkem legmélyét figyelték, hogy bizonyosságot nyerjen belőle afelől, hogy én sem fogom bánni azt, amire készül. Ajkai először óvatosak voltak, lágyak, akár a pillecukor a kakaó tetején, amikor az ember inni kezdi és hozzáér a puha édesség a szájához. Aztán egyre vadabb csókok követték egymást, mintha ezer külön töltött évet kellett volna bepótolnunk.

*

Nagyi… engedte, hogy úgy legyek önmagam, ahogy csak akarok, s ha hibát követtem el, akkor ott volt. Te viszont megóvsz a hibáktól is. Általa sokat tanultam magamról, arról a valakiről, akivé veled együtt válhattam. Ő betapasztotta a sebeimet, te pedig kitöltöd bennem az űrt, ami mindig is hajtott a hibák felé. Ahol te nem vagy, ott én sem létezem. Azt hiszem, mindaz, ami velem történt… talán… minden úgy volt jó, ahogy volt.

*

A világ egyik legcsodálatosabb dolga, amikor egy örökké változó embert szeretünk, miközben mi is változunk és a világ is változik körülöttünk. A szerelem egy olyan művészet, ami törékeny, akár a legfinomabb porcelán, súlyos, mint egy aranytömb és mégis boldogsága tollpiheként száll világról, világra.

*

Tulajdonképpen eleinte megrémített, hogy mellette nem csak hogy nem kellett a határozott és mindenre képes, mindent kézben tartó, férfi-robot-nő keverékének lennem, hanem képes voltam egy-egy pillanatra visszamenni egy ötéves kislány szintjére. Ahogy annak idején írta: aranyos és szexi. Ez a kettő lettem mellette. Igazi, szabad nő.

*

Szokásunkhoz híven messzire elkerültük az első napokban a turista útvonalakat és beljebb mentünk az igazi élet felé. Mindig azt az életérzést kerestük, ami hűen adja vissza az ott lakók mindennapjait. Ha meg akarsz ismerni egy várost, térj le a mások által kijelölt ösvényekről – mondogattuk. Így találtunk rá mindenhol a városok, országok igazi arcaira.

*

A szemembe nézett és azon a rendkívül komoly hangján mondta mindezt, amit olyan ritkán használt. Innen tudtam, hogy a szívéből szóltak szavai.

*

Talán csak arról van szó, hogy nem is nagyon gondolkodtam azon, hogy mire vágyom. A sok munka biztosan eléggé lekötött, de tényleg nem fogalmaztam meg még soha, hogy pontosan mire is vágyom…