Írónak lenni, íróvá válni
Mikor mondhatja magáról valaki azt, hogy író? Ki mondja meg, hogy mi az: írónak lenni. Mikor érzi magát egy író, írónak? Egy könyv után? Egy novella után, amely a fiókban pihen? Több kiadott könyv is kell hozzá?
Ezeken a kérdéseken azóta agyalok, mióta csak először ceruzát fogtam a kezembe és lekanyarítottam az első a-betűmet. Ki gondolta volna, hogy abból a furcsán kerekedő a-betűből mára 5 kiadott (+1 kiadásban lévő) könyv, vagyis összesen több mint 1,5 millió betű lát napvilágot az olvasók tekintetében tükröződve.
Nem emlékszem, hogy kis fehér blúzomban, kék nadrágomban és műszálas munkáskék köténykémben az iskolapadban ülve, magamba szívtam a krétaport és arra gondoltam volna: Na, kérem, ebből az a-betűből itt még lesz valami nagy dolog!
Kétlem, hogy lett volna ilyen.
Azt viszont már akkor is tudtam, hogy amit csak lehet, leírok. Mindent. Csak egy leheletnyit nyúltam centiméterben fölfelé s máris naplókat írtam, meséket s később, a tinikor rejtélyes, színes kavalkádját, a szüntelenül morajló vulkánt, ami bennem volt, a versek sorai közé rejtettem. Közel kétszáz vers őrzi akkori, viharvert lelki állapotomat. (Ebből lett jóval később az ÁLMODÓK.)
Az írás nem maradt abba akkor sem, amikor kibújtam a versek mögé rejtett érzelmeim mögül. Blogot írtam minden élményről, ami csak szembejött velem. Huszonévesen a szerelem eszeveszett kergetése, nyújtott is hozzá kellő mennyiségű tartalmat.
De aztán…
Ismerős a korszak, amikor semmi sem sikerül? Fiatal tükörképünk önmagát kérdezi folyton: Vajon miért nem érem el, amit szeretnék? Miért nincs még társam? Miért nem vagyok sikeres? Kuncogok ma azon a fiatal, agilis nőn, aki mindent azonnal akart, s kuncogok majd a jövőben jelenkori önmagamon is, ezt biztosra veszem.
Minden esetre leírtam azt is, amikor a sok kudarc és a Sors kegyetlen pofonjai után padlóra kerültem. Aztán leírtam azt is, ahogyan összetört darabjaimat összeszedtem onnan s felépítettem egy jobb emberré. Erről szólt az első könyvem, amit kiadtam (50 lépés a boldogság felé).
S vajon írónak hittem magam? Nem… Dehogy! Az én felsőbb énemnek, kis tanító léleklenyomatomnak nem sok dolga jutott, de azok annál nagyobb kihívásnak bizonyultak. Meg kellett tanulnom türelmesnek lenni. Így hát, egyetlen kiadott könyv után, még nem éreztem azt, hogy író lennék. „Ez még kevés!” – szólt a bal vállamon ülő kisördög, aki túlzásba vitte a türelem gyakorlását s arra ösztökél folyton, hogy mindegy mennyi időbe kerül, akkor is tökéletesnek kell lennie, bármit is csinálok. Ki kell hozni mindenből a maximumot!
Írtam tovább és két újabb könyv született (Spiritualitás I.-II.). Nem azért, mert kellett ahhoz, hogy valaha majd a távoli s homályos jövőben elém tartsanak egy táblát azzal, hogy elég lesz, köszi, most már író vagy, hanem azért, mert az írás az Életem.
Erre talán már elég korán rájöttem. De arra csak most, hogy nem attól lesz valaki író, hogy kiad húsz könyvet és díjakat nyer velük, és megbecsülik, és híres… Író attól lesz valaki, hogy az írás az élete elengedhetetlen részévé válik, legalább annyira, mint a levegő, amit beszív.
A hatodik könyvem, a Skorpió vumen sorozat második részének kiadása előtt állok és most, tényleg csak most hiszem el magamról, hogy mások szemében is író vagyok. Az Olvasóim, akik visszajeleznek a könyveim olvasása után és dicsérik, szeretik, várják a következőt bizonyítják, hogy már nem csak írok, hanem az ő szemükben is író vagyok.
Igen, csak most 6. könyv után kezdem ezt látni, érezni, elfogadni. Elhinni.
S habár elégedett soha nem leszek (sorry, skorpió dns), legalább türelmes vagyok s kivárom a többit is, ami ezután jön. 😀
Milyen furcsa… Egyik Olvasóm azt írta, imádja, hogy felfedezi önmagát a könyveimben. Itt üzenem meg a választ: Én is imádom, hogy fölfedezhetem írói önmagam bennetek, Olvasókban.
Kövesd az eseményeket, a legfrissebb híreket és az író életét a Facebookon: