A Vámpírok bálja és én
Először megilletődtem, majd megihletett az előadás. Ezért születik most ez az írás, mert muszáj kiírnom magamból mindazt, amit felszínre hozott bennem. Ez nem kritika, csupán egy néző élménybeszámolója. Oké, ez a néző véletlenül egy író. És persze szómenéses… 😀
Hol is kezdjem? Talán az a legcélravezetőbb, ha elárulok pár titkot magamról.
Először is, nem vagyok nagy színházba járó, bár nagyon szeretnék az lenni. Mégis… nekem a színház olyan, mint kutyának a jutalomfalat. A jól végzett munka, egy nehéz hónap vagy egy könyv megírása utáni jutalom, feltöltődés a lelkemnek. (Idő híján ezzel a magyarázattal nyugtatom magam.)
Másodszor: nehéz engem lenyűgözni. Nagyon. Erről a férjem tudna mesélni csak igazán! 😀 Szegénykém… Jómagam rettentően kritikus vagyok. Maximalista. S valahol nagyon igazságtalan is, hiszen ezt várom a világ tükrébe nézve is sokszor. Egy színházban legalábbis biztosan.
Harmadszor pedig, úgy vagyok a színházi látogatásaim utáni élménybeszámolókkal, mint más a halottal: jót vagy semmit. Szerintem ezzel tisztáztuk is, hogy miért nem írtam eddig egyről sem.
A színház, nem csak egy épület
Kezdjük az elején. (Itt kérek elnézést azoktól, akik azt remélték, hogy pár mondatban letudom az élményt. Író vagyok… Ha megkérdezik, hogy vagyok, arra is képes vagyok fél órában válaszolni. 😀 Ráadásul a családom női felmenőitől nem csak a szép kezeimet örököltem, hanem a megállás nélküli beszéd képességét is. Most pedig, amikor végre találok egy előadást, ami írásra késztet, azt nem fogom csak úgy összedobni. Sorry!)
Na de, ott tartottam, hogy az ember lánya várva várja, hogy beléphessen a színházba. A tiszteletet, melyet a szereplők felé közvetíteni szeretne, a legszebb ruhájával adja meg, és azzal a reménnyel áll a bejáratnál, miszerint az előadás során szíve megtelik majd gyönyörrel. Egyszerű, de nagyszerű bartel ez. Reményt, gyönyörért. Mégis sok olyan előadáson vagyok túl, ami inkább olyasmit vett el, amit már nem adhat vissza. Időt.
Nem szoktam sokat időzni a színház épülete előtt, inkább körbejárom. Begyűjtöm a színészek bemelegítő hangjait, a kint várakozó díszletek látványát, majd a bensőmben feszülő (örökké kielégítetlen) kíváncsiságtól hajtva belépek az épületbe. Ami ugye tudjuk… nem egy egyszerű épület.
Elég valószínűnek tartom, hogy egyik előző életemben volt alkalmam színészként élni, mert valahányszor belépek egy színházba, olyan érzés fog el, mintha hosszú idő után hazatérnék. Vörös szőnyeg nagypapa boldogan fogad, a plakátokról ismerősökként köszöntenek a színészek, és a lépcsősorok távolról sem a mosdóba vagy a büfébe visznek, hanem egy olyan rejtett világba, ahol a képzelet valósággá válással fenyeget. Minden vágyam egyszer a színfalak mögé kukucskálni, hátha megtalálom ott azt a valóságot, amely felébreszt, vagy éppenséggel még inkább elvarázsol, esetleg végre pontot tesz örökké kielégítetlen kíváncsiságom i-jére.
A függöny, nem csupán egy függöny. Varázskapu, mely fellibbenve Szepes Mária Varázstükre lesz. Belenézve egy másik dimenzió tárul fel előttünk. Képesek Vámpírok táncolni ebben a tükörben tőlünk csupán karnyújtásnyira, és szinte lázító, ahogyan csábítanak abba a világba, melybe, mint nézők, tudjuk, soha nem léphetünk be. Az elérhetetlen, a tiltott gyümölcs ott mozog, él, lélegzik előttünk, szirénénekével egyre közelebb vonja magához szívünket, köréfonja édes-éles karmait, s nem ereszt. Örökké rabul ejtett bennünket. Talán éppen ebben rejlik ereje.
Az egész épület tulajdonképpen képes az embert kettéhasítani. Egy részem ott akar maradni mindig. Sejtenként beleivódni a szőnyegbe, eggyé olvadni a színpaddal, hogy minden színész sóhaját meghallhassa, a táncosok minden dobbantása vérének lüktetése lehessen, s a nézők lelkének egy kis darabkáját örökre magáénak tudhassa. Míg énem másik fele szeretné az összes titkot továbbra is incselkedő, soha be nem teljesülő bizsergésként marasztalni. Parázsként, mely minden egyes előadással lángra lobban, majd újra és újra elszunnyad a következőig. A Főnix és a beteljesületlen vágy édes harca ez, egy hamis döntés kapuja, mely álnokul azt hazudja, hogy az enyém is ez az otthon, de aztán kiderül, hogy csupán pár órára kaphatom meg, csak kis ideig érzem még hatását, hogy aztán újra epekedve várjam a következő találkozást e falakkal, székekkel, szőnyegnagypapával és a Varázstükörrel.
A színház lelke
Az épületeket élettel szükségeltetik megtölteni, hiszen e nélkül csupán kő és fahalom mind. A színház épületét azonban tömény mágiával töltik meg. Mindig.
A főbejáraton nézők serege várja, hogy pár órára elvonják a szürke hétköznapoktól azok, akik egy másik bejárót használnak, s akik ugyanolyan hétköznapi emberként lépnek be az ajtón, mint mindenki más. Csakhogy őket meglegyinti a Mágus varázspálcája, melyet sokévnyi tanulás, tehetség és verejték árán érdemeltek ki. Belépnek, mint Zoli, Laci vagy Zsuzsa, és a következő alkalommal már más néven, más ruhában, más hajjal és sminkkel állnak előttünk egy teljesen új emberként. A varázslat ott hátul születik meg, ahonnan az előadás előtt hangokat, éneket hallunk kiszűrődni, de mivel mi magunk nem láthatjuk az átváltozást, így ez varázslat is marad mindörökre. És ó, bárcsak a külcsín elég volna! Ha egy ruha, egy smink elég lenne ahhoz, hogy átváltozzon bárki. De mindennek, ami a nézőtéren történik, minden ámulatnak, tapsnak, huhogásnak és füttynek az esszenciája nem csupán a látvány maga. Még csak nem is a hang, a dal, ami elvarázsol bennünket. Mégis mit érnének ezek önmagukban?
Egy előadás varázsmagja a színészek lelkében rejlik.
A gondosan kiválasztott „hétköznapi” emberek szívében van elrejtve a színház maga. Olyan emberekében, akik képesek arra, hogy rövid időre átadják lelküket, testüket egy másik személyiségnek. Lélekutazók ők, akik hajlandóak erre az áldozatra – oly sok más mellett – csak azért, hogy mi, nézők pár órára elfelejthessük a mosatlan edényeket, a szürke hétköznapokat, tulajdonképpen olykor még önmagunkat is. Mert eggyé válunk a szereplőkkel, általuk mi is lehetünk akárkik! Színész és néző látszólag egyszerre válik valaki mássá, de legyünk őszinték… Mindannyiunkban ott él a pap, az utcalány, a virágárus és akár még a vámpír is. A nézőt a színésztől az különbözteti meg, hogy míg nekünk örök álom marad a megtestesülés, a színészek tehetségük révén belebújhatnak e vágyott szerepbe. Óh, mennyire irigykedem én! Mégsem panaszkodom, mert általuk mi is többek lehetünk. Szívünket kezükbe helyezzük, ahogy belépünk az ajtón, és reményünket szépen lassan felváltja a…
Kedves Olvasó! Itt kérlek meg, hogy ha még nem láttad a Vámpírok bálját, akkor vigyázz, mert a továbbiakban bizony spoilerveszély fenyeget. Bár igyekszem a lehető legkevesebbet elárulni, azért mindent mégsem tudok magamban tartani. 😉 Én… Pff… Csoda, hogy eddig bírtam! 😀
Hol is tartottunk? Ó, igen. Mégis mi az, amit adott nekem ez az előadás? Nos, nem titkoltam a reményemet, hiszen mindenki nagyon dicsérte a Vámpírok bálját, és én ennek megfelelően vártam.
– Izgulsz már? – kérdezte a férjem pénteken.
– Csak holnap lesz az előadás. Még nem gondolok rá – válaszoltam.
Így is volt. Vártam, de mindennemű hírtől, gondolattól mereven elzárkóztam, ami a Vámpírok bálját illette, mert ismerem magam annyira, hogy ha sokat megtudok már előadás előtt, akkor nekem végem van így is, úgy is. Vagy túl sokat tudok meg és a kíváncsiságom lanyhulni kezd, vagy eleget tudok meg ahhoz, hogy magasra tegyem a mércét. Mire odajutok az előadásra, a mérce már olyan magasan lesz, hogy élő ember alapból képtelen átugrani. Jártam már így. Tanulva belőle, most igyekeztem nem gondolni arra, hogy mi várhat majd rám. Végül aztán elérkezett a szombat.
– Esik. Hm. Ez jó! – nyugtáztam a reggeli kávém fölött.
Életem fontosabb eseményein általában esett. Nem a legfontosabbakon, csak olyan apró mérföldkövek napjain, mint például a nagy szerelemmel való találkozás napján, az első könyvem megjelenésének napján és így tovább. Éppen ezért, ha várok valamit, és aznap esik, akkor azt már igencsak jó jelnek veszem. Rögtön le is toltam magam, hogy már megint kezdek belemerülni abba a kis tóba, aminek neve: ígéret. Nem, nem szabad még a jelekre sem odafigyelnem, mert az a bizonyos mérce ezektől is csak növekszik.
Alfába le. Agy tisztít. Sóhaj. Délutánra már sikerült visszanyernem kritikusabb énemet. Oké, mehetünk.
Körüljártuk az épületet, csodás hangokat gyűjtöttünk be, majd beléptünk a Varázsdobozba.
Otthon. Hm.
Elfoglaltuk a helyeinket. Oké, máris érzem a bizsergést. A fenéket! Ez a telefonom!
A telefont és az agyamat is kikapcsoltam. Szívemet szépen a színpadra helyeztem, várva hogy a függöny mögötti Varázstükörből a színészek majd kinyúljanak érte és elrabolják pár órára.
Megtették. Elrabolták. Csakhogy nem kaptam vissza!
Most mondhatnék olyasmit, amit előttem már ezren elmondtak: csodálatos, lélegzetelállító, szuper volt… blablabla… Én nem fogom ezt mondani.
Hiszem, hogy minden színházi előadás azért születik, hogy adjon valamit. A nézőknek, a színészeknek, mindannyiunknak. Valami olyat, ami nem hétköznapi. A Vámpírok bálja nem egy monodráma, nem csupán tánc és nem is csak musical. A Vámpírok bálja egy összhang. Egy olyan megfoghatatlan és leírhatatlan élmény, amely nem csak egy-két napig cseng a fülemben, hanem elkísér… egészen a következő előadásig.
Bevallom, soha nem értettem, miért néznek meg emberek egy előadást többször. A közösségi oldalon is sok olyan hozzászólás érkezett, hogy „Én már 4-szer láttam!”, „Én kétszer!”, és csak pislogtam, mint hal a vízben, hogy oké, jó, értem, jó előadás. Rendben van. De hogy én kétszer is megnézzek valamit? Háhh! De kérem!
Nos, meg fogom nézni még egyszer. De nem olyan okból, mint amit sejt a kedves Olvasó.
Az egész Vámpír-dimenzió beszippantott, igen. Elvarázsolt? Igen. Elrabolt? Kettéhasított? Szeretett? Igen. És higgyék el, amikor azt mondom, hogy mégis képtelen vagyok megosztani azt, ami most bennem van.
Szeretném azt hinni, hogy nem véletlenül neveztek engem A JÓSLAT után az Érzelmek írójának, most mégis cserben hagy a nagy írástudásom. Leírom, hogy milyen volt verve kisgyerekként. Azt is, hogy milyen volt az a villámcsapás, amikor megtaláltam életem párját. Még azt is, amit nem ismerek: egy gyermek szeretetét. De azt ne kérje senki, hogy a Vámpírok bálja közbeni és utáni érzéseimet közkinccsé tegyem, mert nincsenek rá szavaim.
A boldogságot érezni kell. Ha leírnám, hogy mi van bennem most az előadás után, azzal minden képességemmel együtt csak a jéghegy csúcsát piszkálgatnám. Így hát maradjunk annyiban, hogy egy írótól vegyék a legszebb bóknak azt, amikor azt mondja: erre már nincsenek szavai.
Talán felcsapok nyelvújítónak és kitalálok rá valamilyen új szót. 😀
És igen, vissza fogok menni még egy előadásra, mert a végén azt éreztem, hogy valami hiányzik. Nem tudtam, hogy mi, csak egy pici hiányérzet jelezte, hogy valami itt nem stimmel. Illetve persze, minden klappolt, hiszen leírhatatlan élmény volt, mégis valami nem hagyott nyugodni. Az előadás előtti infókoplalásom végett nem tudtam, hogy van egy másik szereposztású Vámpírok bálja is. Hát ez az! Ez a kis hiányérzet, ami a mágiával teli varázsdobozban megkocogtatta a vállam, s a fülembe súgta, hogy előzetes meggyőződésem ellenére, még egyszer el kell jönnöm.
Életemben először szívesen teszek eleget egy ilyen megérzésnek, és amint alkalmam adódik, elmegyek a másik szereposztású előadásra is. (Most a délután három órás előadáson voltunk.)
Szerettem volna kiemelni egy-egy színészt, de nem tudtam. A Vámpírok bálja egy olyan előadás, ami egy egész színpadon lévő Közösség előre megfontolt szándékkal okozott élménytúltengése. Ehhez mindenki kellett. Nem lett volna élmény a Gróf nélkül, ugyanúgy, ahogyan Chagal, vagy Koukol nélkül sem.
Azonban valamit mégis kiemelnék.
Ha a színészek egy színház esszenciája, mely a szívünket tölti meg, a zene az az elengedhetetlen plusz, ami lelkünket rezegteti, akkor a tánc az, amitől a néző úgy érzi, hogy nem egy álomban van, hanem él. Játszani akarunk mi is, zenélni és táncolni velük együtt.
Főleg amiatt, hogy egész diákkoromat a klasszikus balett és a jazzbalett művelőjeként töltöttem, igen közel áll a szívemhez a tánc, de épp emiatt sokkal kritikusabb szemmel nézem a táncosokat is. Ebben az előadásban még levegőt is elfelejtettem venni, ahogyan néztem a táncokat. Amennyi energiát beletettek minden egyes mozdulatba, az elképzelhetetlen! Honnan? Hogyan? Még a kislábujjuk utolsó percében is erő volt! Precíz, pontos, ruganyos és folyamatos mozdulatok, az ember azt se tudta, hová nézzen! Csodálatos keringés vette kezdetét tökéletes koreográfiában, amint a színpadra léptek.
A jelmezek és a díszletek külön említést érdemelnek, bár előttem ezt is megtették már sokan, mégis úgy érzem, meg kell említenem, hogy lenyűgöztek!
A történetről csak annyit, hogy míg a befejezés nem ért váratlanul, a Grófot rettentően sajnáltam. Neki nem jutott happy end, életét örök magány és fájdalom keretezi, és a szívem szakadt meg érte.
A figyelmes Olvasónak még tartozom egy befejezetlenül maradt mondat végével, aminek most jött el az ideje. A Gróf minden éneke, hangjának minden fájdalmas rezdülése a lelkemig hatolt. Mint említettem, minden néző kap valamit, és abban is biztos vagyok, hogy mindenki más és más csomaggal tér haza az előadásról.
„Szívünket kezükbe helyezzük, ahogy belépünk az ajtón, és reményünket szépen lassan felváltja a… VÁGY.”
Számomra a Vámpírok bálja egyetlen dolgot jelképez. Azt, amit a Gróf hangjából éreztem magaménak: a vágyat.
A vágy, mint életünk mozgatórugója minden téren ott ólálkodik. Vágyjuk a szerelmet, a családot, a társaságot, az örök életet, a szabadságot. Erről szólt számomra a Vámpírok bálja.
A beteljesületlen és a beteljesülésre váró vágyakról.